Bendegúz Belfastból ­

Sok román koldus van az utcákon. Van aki egyszerűen csak kéreget, van aki virágot, van aki újságot árul. Van aki zenél, s van aki zenélni próbál. Egy biztos, hogy nagyon mosolyognak.

Mondtam nekik, hogy nem nem kérek semmit, csak nem hagytak békén, hát gondoltam, ha valami más nyelvet hallanak, mint amihez szoktak, csak megzavarodnak és otthagynak. Mondtam is: „Szegény diák vagyok én, nincs nekem ilyenekre pénzem.” Majd jött az eredmény: „ÁÁÁ. Magyar vagy? Nem kérsz e egy kis virágot, karkötőt, újságot?”

Igen itt is esik a hó. De nem ugyanaz, mint otthon. Itt olyan mint ha apró jégdarabok hullanának és fagynának össze nagyon gyorsan. De nem ez benne a lényeg, hanem a reakciók. A maláj srácok 10 mm után, már fültől fülig érő vigyorral élvezik a dolgot. Önfeledten élvezik a számukra szokatlan természeti jelenséget. A helyiek bosszankodnak, hogy itt a hó. És persze itt van az én csoportom is Kelet-Európából, akik kinéznek és megállapítják, hogy ez még nem igazi hó.

És lehet, hogy ez teszi a nyugatot nyugattá, hogy itt amikor az időjárás jelentés szerint jönni fog a hó elkezdik szórni az útra a sót, vagy homokot, vagy nem tudom mit. A lényeg, hogy itt az anti(hó)anyag havazás előtt kerül az úttestre, és nem utána pánikolva. Viszont lehet, hogy attól lesz nyugat, hogy a járdával meg senki nem foglalkozik, aztán úgy töröd kezed, nyakad, lábad, ahogy jól esik. És amúgy a szép jéggé fagyott rétegen a domboldalon felfele, nem valami egyszerű a közlekedés, úgyis mondhatnám, hogy időigényes. Lefele viszont van amikor egyszerűbb, mert csak meg kell találni a megfelelő egyensúlyi állapotot és csúszni lefele.

De persze az is lehet, hogy egyszerűen csak attól nyugat, hogy itt az öregasszony dudál az öregasszonyra, hogy HALAJÁL MÁR, ZÖLD A LÁMPA!!!!

Hát először is egy nap nem elég Dublinra. De ha nincs több az is jobb mint a semmi.

Reggel 8kor indult a vonatom, amivel elméletileg 10re Dublinban kellett volna lennem. 3/4 11kor oda is értünk. Aztán irány a belváros, kb. 200 méterenként lehet találni ingyenes térképeket, amiken fel vannak tüntetve a látványosságok, szóval eltévedni nem lehet.

Legközelebb a National Wax Museum  + volt, ami nem tudom, hogy miért +. Itt találkozhatunk az ír történelmet meghatározó egyénekkel. A szó szerint véres vikingektől, a századforduló (20-21.) politikusaiig. Majd jön a horror részleg, ahol Hannibal Lecter hirtelen elkezdi rázni a ketrecét, ami után folyton azt figyeljük, hogy mi fog még megmozdulni, de azonkívül, hogy Frankestein szörnye felül semmi. Szóval se félni, se megijedni nem kell. De nem kellemes látvány az biztos. Ezt követi a megnyugtató meserészleg, és mivel szerencsére nem volt ott senki én is végigkúsztam a gyerekeknek fenntartott kamrán, ahol Gulliverrel találkozhatunk. Majd a Simpson családdal és egyéb karakterekkel. Kifele menet megáld minket a Pápa és összefuthatunk Yodával, meg James Bondal.

Ezután megindultam a Guinness gyárba, ahol kb. 3 óra alatt megismerkedhettem a gyártással, a történettel, reklámokkal, hordókkal, szállítással és mindennel, aminek köze van a Guinness-hez. Az egész 10-15 perc sorbaállással kezdődik aztán jön  a szerződés, amiben 9000 évre megvették a forrást, ez még érvényes 8750 évig, de nem hiszem, hogy addig kitart a papír is. És a végén megihatjuk az ingyen pintünket, persze csak ha elmúltunk 18ak, és közben élvezhetjük a kilátást Dublinra, már ha nem szakad az eső.

Majd betértem a nemzeti galériába, ahol igaz,h hogy egy nevet sem ismertem, de jó volt, meg ez legalább ingyen van. És végezetül elsétáltam a Trinity College-hez. Itt van kiállítva egy ezer éves, díszes lexikon. Valamin megismerkedhetünk a lexikon készítés menetével. Végül felsétálunk a Long room-ba, ami egyértelmű módon nagyon hosszú és magas. Két szinten padlótól a plafonig polcok és 200 ezer könyv, és mellszobrok mindenhol. De ezt már nem tudtam alaposan megvizsgálni, mert ránk zárták a boltot és szépen kitessékeltek minket.

Aztán mivel még  volt némi időm végigsétáltam a „piac” utcán aminek a közepén egy irdatlan magas légtéri közlekedést zavaró fém kúp van, aminek a teteje világít. Hogy pontosan mi is ez, vagy mit szimbolizál, arra nem sikerült rájönnöm.

De már indult a vonatom vissza, most időben, igaz végigkérdeztek mindenkit, hogy Belfast előtt le akar e valaki szállni. És mivel nem, meg sem álltunk hazáig.

Szóval mindenki irány Dublin, de egy napra, mert rövid és mivel sietsz, másnap fájni fog a lábad, és a fáradságtól nem tudsz magaddal mit kezdeni.

Az ajtóhoz nem kulcs kell, hanem mágneskártya. Rajta van az infó, hogy hova jó, így nem tudok bemenni vele másik szobába, de még csak másik folyosóra sem. Ezzel nem is volna probléma, de enélkül még a saját szobámba sem tudok behatolni. Szóval mindig nagyon kellfigyelni, hogy meglegyen, különben jön a tortúra.

Hát ma reggel a hiba meg volt. Zuhanyozni mentem, ezt meg is tettem. De vissza már nem tudtam jutni. Ott álltam vizesen törölközőben. Szerencsémre egy kedves szomszéd pont felkelt. Tőle kunyeráltam ruhát. Aztán irány a koli központ, recepció. Igazolni magam, igazolvány nélkül. Még szerencse, hogy megjegyzem ezt a sok „felesleges” számot. Aztán vissza a koliba, felvenni az új kulcsot, rendesen felöltözni, vissza a recepcióra a régi kulccsal, bocsánat mágneskártyával, aztán visszaadni a ruhát. Aztán meg cigi. Jó reggelt mindenkinek!

Ma egész nap esett az eső. Az eső létezhető összes formájában. Csepergett, esett, zuhogodt, szakadt. Volt amikor nem esett, csak fújt a szél. És persze volt amikor a kettő egyszerre.

De a legrosszabb. Azthiszem erre nekünk nincs is szavunk. Igazábol nem is esett, csak mégis. Egyszerűen csak vizes volt a levegő. ÉS SZÚRT.

Reggel az első előadáson nem értettem egy büdös szót sem. Még azt csak másodszor, amikor a nevemet kérdezték. Vért izzadva figyeltem, hogy elkapjak egy két szót, de többet nem sikerült.

Aztán jött két előadás, meg még egy gyakorlat, ahol nem is mindent a lényeget elkaptam, meg egy viccet is. Bár szerintem nem volt vicces, de ez már tényleg csak részletkérdés.

Aztán jött mégegy előadás, ahol már jegyzetelni is tudtam. Méghozzá többbet, mint az elmúlt két hétben összesen. Bár a semminél nem nehéz többet, de akkoris összejött egy fél oldal.

És ezt követte a vacsora, amikor beszélgettem a lengyel lánnyal és szabályosan idegesített, hogy folyton ugyanazt a hibát ismételgeti. Már csak attól félek, hogy reggel megint a nullárol indulok.

Ezen a héten történt egy s más és éreztem magam sokféleképpen.

Volt gyakorlatom, ahol nem értettem, hogy a sok ír mit beszél.

Volt gyakorlatom, ahol úgy éreztem, mintha analfabéta lennék.

Volt, amikor kiderült, hogy valószínűleg nem lesz munkám, és ez bizony kissé lehangolt, mert ha nincs munka, nincs pénz, és ha nincs pénz az bizony nagyon nagy baj. De aztán jött a másnap, amikor kiderült, hogy nem csak szoctámot kapok, de jön egy kis ösztöndíj is, szóval éhen halni már nem fogok.

Aztán volt Icafé, ami nemzetközi ismerkedő és beszélgető est, plusz egy kis ingyen kávé, tea meg süti, ahol sikerült leülnöm egy olyan asztalhoz, ahol csak spanyolok ültek. De nem voltak kirekesztőek, egymáshoz is angolul szóltak. Persze volt olyan akinek minden második szava spanyol volt, mert csak minden második szót tudott angolul. Mindenesetre a tizenöt spanyollal töltött est tanulsága az lett, hogy meg kell tanulnom spanyolul.

Aztán volt ma nyelvi szintfelmérő, ahol írtam egy kis esszét, majd beszélgettem az elmúlt éveim angol tanulmányairól. Eredményképpen közölték, hogy upper intermediate a szint és speaking skill lesz az óra, amit látogatnom ajánlott. Én meg mondtam, hogy tenk júúú.

Ma rájöttem, hogy nem fogok tudni elolvasni mindent, amit hétfőre kell. Gondolkoztam mit tegyek. Próbáltam gyorsítani a tempón, de akkor elfelejtettem az összefüggéseket. Próbáltam kevesebbet használni a szótárt, de akkor meg nem értettem. Próbáltam éhesen és jóllakottan; kávéval és kávé nélkül; bagóval és bagó nélkül; zenével és zene nélkül; jegyzetelve és jegyzet nélkül. MINDENT megpróbáltam.

Aztán rájöttem a megoldásra. Igazából csak hétfőhöz egy hétre kellenek.

Idegen kultúrák, idegen étkezési szokásokkal társul. Ezeket már tapasztaltam is. Itt van kettő:

1.  Tegnap este gondoltam vacsorára eszem egy kis hagymás rántottát. Belépek a konyhában és az 5 fős maláj csoport (akik mindig együtt veszik a kaját és együtt is étkeznek. Jó nekik, így olcsóbb.) valami tyúkhúsleves szerűséget fogyaszt és rizst majszol hozzá, mindezt kézzel teszik. Ezzel nem is volna semmi baj, de a leves még zubog, a rizs pedig gőzölög. Ők meg csak rágnak és közben áztatják a kezüket a forró kajában. No mindegy, ez engem még nem akadályoz meg, hogy én is elköltsem vacsorámat. Elkészítem a rántottám, fogok két szelet kenyeret és leülök enni. Közben a maláj barátaink már takarítanak, ám ekkor egyikük felfedezi, hogy én mit is csinálok, odalép, zavartan mosolyog, majd megkérdezi, hogy én mindig így eszem e, és fogyasztok e húst? Mikor megnyugtattam, hogy nem csak tojáson élek, széles mosollyal nyugtázta és távozott.

2.  Ma ebédre felmelegítettem a félkész ebédemet. (Igen félkész ebéd, mert így a legolcsóbb és csak saját magamra főzni nem hogy nehézkes, de drága is.) Hát leülök az asztalhoz és elkezdek enni, mikor a kedves német fiú már-már szidva közli, hogy nem jó, ha azt eszem, meg ha sok olyat eszek akkor meg is fogom unni. Tudom, hogy illetlenség, de nem köszöntem meg a hihetetlen és meglepő információt, de válaszoltam neki, hogy teljesen egyetértek vele, de sajnos ez a legolcsóbb módja a dolgoknak. Erre csak nagyokat bólogatott, majd neki készült, hogy megfőzze ebédjét. Főzött egy kis tésztát, majd nyakon öntötte a mikróban felmelegített konzerv fűszeres paradicsomszósszal.

Mindenkinek jó étvágyat!

Az elmúlt két hétben ha valaki megtudta, hogy filozófiát tanulok, egyből megkérdezte, hogy nem nehéz e, vagy közölte, hogy neki bizony az. Én pedig mindig azt válaszoltam, hogy magyarul nem, de angolul lehet, hogy bonyolultabb lesz a dolgom.

Azt már tudom, hogy előadást hallgatni lehet, de ha valamilyen filozófiával kapcsolatos eszmefuttatásba bonyolódom, akkor már bizony vannak nehézségek.

És ma jött a java. Ma kezdtem el tanulni, olvasni, készülni a következő előadásra egy szöveggyűjteményből. Az első három oldal átolvasása és megértése majdnem két órába telt. Azt éreztem, hogy végem van és kár erőltetni, mert még van 37 oldal, plusz két másik tárgy. Egyszerűbb ha csak élvezem az itt töltött időt, aztán meg majd megbukok. Nem számít.

Na de végül, ha nehezen is túl lettem a szerkesztő által írt témabevezetőn és összefoglalón. Így már kezdhettem is Platón barátunk munkásságának egy kiemelt darabjával ismerkedni, angolul. És láss csodát: ÉRTEM. Egy szöveget, amit ógörögről fordítottak le angolra, és a tanár felhívta a figyelmünket, hogy lesznek vele nehézségek, értem. Bezzeg az angol úriember által írt értéssegítőt nem.